A halál halála 1. rész – Hogyan lett tabutéma a halál?
Ha az ember néhány napig megfigyeli magát, rá fog jönni, hogy a halál szó említésére megrándul az arca, ha valahol olvassa, onnantól már csak fél szemmel mer odanézni. Hogyan jutottunk el eddig a páni félelemig? Babonásan tartunk attól, hogy a más halála ránk is ragadós? Mikortól lettek saját hozzátartozóink a távozás után taszítóak? És hogy hagyhattuk az intézményesített halál ilyen mértékű elharapózását?
Nem volt olyan rég...
A XIX. század majdnem legvégéig gyakorlatilag a lakosság 100%-a saját otthonában hunyt el. Ekkor még az eltávozottat két napig virrasztották, saját rokonai mosdatták meg és öltöztették fel a testet, és nappal úgy folyt tovább a házban/lakásban az élet, mintha élne. A halál természetes részét képezte az életnek – köszönhető volt ez talán annak is, hogy sokkal gyakrabban aratott, hiszen ebben az időben minden életkorban nagyobb volt a halandóság mint most.
A tudományok fejlődésével, a járványoktól való félelem és a higiénia túlmisztifikálása következtében, a betegek, a haldoklók és a halottak egyre inkább „intézményes keretek” közé szorultak, és manapság az emberek túlnyomó része nem otthon, hanem kórházban, gondozóintézetben, öregek otthonában halálozik el.
Az intézményesített halál következményei
A hétköznapi ember szeme elől teljesen eltűntek az elmúlás képei. A polgári értékrendnek megfelelően a családot, ahol nagybeteg van, nem illik meglátogatni, aki nagyon rossz állapotban van, azt nem szabad azzal feszélyezni, hogy bemegyünk hozzá a kórházba, mert esetleg „nem akarja, hogy így lássuk”.
Ha igazán belegondolunk, borzasztó belegondolni abba, hogy ha nem vagyunk elég szalonképesek, légüres tér keletkezik körülöttünk: ez történik mindenkivel, ez fog történni velünk is. Az egyik legszörnyűbb dolog, ami az emberrel történhet, ha nem a saját otthonában és nem a szerettei között éri a halál.
Az élet delén túljutó ismerőseink és rokonaink két ok miatt is rohamos távolodásnak indulnak saját családjuktól és minden szerettüktől: egyrészt az öregedés folyamata sajnos nem hajlandó igazodni a mai társadalom tökéletesség-igényéhez és embertelen szépség idealizálásához. Másrészt ha betegek lesznek, egyszeriben taszítóvá válnak saját hozzátartozóik számára is.
Ezzel a hozzáállással elveszik az a „feszesség” az élet fonalából, hogy minden kornak megvannak a maga a adottságai, szépségei és feladatai, nem csak az ember számára, hanem annak a közösségnek a számára is, amely körbeveszi az embert. Igenis szükség van azokra az értékekre, amelyet az idősek, betegek és a haldoklók képesek hozzáadni az életünkhöz, tapasztaltban, bölcsességben és érzelmileg is.