|
A temetésnek, illetve a halottól való elbúcsúzásnak, földi maradványairól való gondoskodásnak számtalan módja van manapság, ezekről mi is írtunk már. Sajnos a temetkezés árak egyre csak nőnek, és a nehéz gazdasági helyzetben sok család számára rendkívüli terheket jelentenek, különösen, ha váratlan tragédia történik. 
Folytassuk a cikksorozatot az evangélikus temetés szertartásának bemutatásával. Az Evangélikus Egyház liturgiája szerint minden haláleset arra emlékezteti az egyházat és a felekezetet is, hogy Isten a bűneink miatti haragjában, büntetésként szabta ki ránk a halált. Így a temetéskor a bűnbánatban egyesül és fog össze a család valamint az egyház, abban a bizonyságban megvigasztalódva, hogy Isten Jézus Krisztus személyben szabadulást nyújt számunkra a bűntudat és a halál nyomása alól is. Ugyanakkor az evangélikus liturgia nem ítélkezik sem az élők, sem a halott felett, de a temetési szertartás ezek megtiszteléséről sem szól. Nem zárkózik el a bűnösök és hitetlenek Isten kegyelmébe ajánlásától sem.
Az egyházi temetés célja minden esetben kettős: egyrészt gondoskodni arról, hogy az elhunyt akadály nélkül foglalhassa el a helyét a mennyországban, a lelke üdvösségre találjon és örök életet nyerjen, másrészt vigaszt nyújtani a hozzátartozóknak és az imádság révén hozzásegíteni őket a gyász elviseléséhez, a veszteség feldolgozásához. 
Szívet melengető hagyomány, hogy a temetkezés során, eltávozott szeretteink végső nyughelyét, azaz a sírkerteket sokszor az élet kertjévé alakítjuk. Igyekszünk gazdagon növő, élettelen burjánzó, szép és vonzó helyekké tenni ezeket, ahol az ember akkor is szívesen leül és elmereng, ha éppen nem valakit "meglátogatni" érkezett.
Megszentelt földben nyugodni. A ma hagyományosnak tartott temetkezési szokások a kereszténységgel érkeztek hazánkba. Az elhunytat a régi szokás szerint vissza kellett adni az anyaföldnek, amelyből vétetett, és a vallásos emberek körében alapvető volt, hogy a temetés kizárólag a saját egyháza által megszentelt földbe történjen. Ennek jogát el is lehetett veszíteni pl. ha valaki öngyilkos lett vagy komoly összetűzésbe került az anyaszentegyházzal és kiátkozták.
Érdekes és ellentmondásos tendenciák mentén változnak az utóbbi években a temetkezési szokások hazánkban és Nyugat-Európában egyaránt. A haláltól, halottaktól és temetőktől való félelem egyre csak nő, az elhunytak útja a halálos ágytól a sírhantig szinte misztikus ködbe burkolózik.
A folyamat diszkréciójáról és sterilitásáról egyre profibb cégek gondoskodnak, amelyek a teendők jelentős részét átvállalják tőlünk, már attól, akinek van kerete megfizetni a szolgáltatásokat.
A karácsony az év egyik legszebb időszaka – ám sokak számára inkább a legszomorúbb, mint a legboldogabb. Az egyedül élő emberekre ilyenkor a szokásosnál is jobban rátelepszik a magány érzése. Ha szeretteink nélkül kell töltenünk ezeket az estéket, a karácsonyfaégők minden egyes villanása, a mézeskalácsillat és az utcát betöltő zeneszó is csak arra emlékeztet, hogy nincs kivel megosztanunk ezt a melegséget; hogy mennyire egyedül vagyunk.
Az advent, a karácsonyra való készülődés boldog várakozással teli, ám egyben szomorkás időszak, hiszen ekkor akaratlanul is eszünkbe jutnak mindazok, akik már nem lehetnek velünk az ünnepekkor.
Beszippant a gépezet
Ha az ember néhány napig megfigyeli magát, rá fog jönni, hogy a halál szó említésére megrándul az arca, ha valahol olvassa, onnantól már csak fél szemmel mer odanézni. Hogyan jutottunk el eddig a páni félelemig? Babonásan tartunk attól, hogy a más halála ránk is ragadós? Mikortól lettek saját hozzátartozóink a távozás után taszítóak? És hogy hagyhattuk az intézményesített halál ilyen mértékű elharapózását?
Szállítási készenlét 0-24 óráig: 06-46-343-310, 06-46-412-176